2008.03.19. 

FELKELT A HALÁLOS ÁGYÁBÓL

3. FEJEZET – A hit a választ most veszi el

Részlet Kennet E. Hagin Mi a hit? című könyvéből.

A hit azt mondja: „Ez az enyém — most megkaptam!”

A remény ezt mondja: „Egyszer majd megkapom.”

Addig, amíg reménykedsz, a válasz sosem ölt testet. Amelyik percben azonban elkezdesz hinni, a dolog működni fog.

Ez az a lecke, amit a betegágyamon tanultam meg sok-sok évvel ezelőtt. Tizenhat hosszú hónapig feküdtem azon az ágyon. Valójában egész addigi életemben beteg voltam. Sosem futottam és játszottam úgy, mint a többi gyerek. Nem volt normális gyermekkorom.

Tizenöt évesen teljesen ágyhozkötött lettem. Öt orvost hívtak össze az esetemhez. Egyikük a Mayo Klinikán dolgozott, és Amerika egyik legjobb orvosának számított. Megegyeztek abban, hogy egyáltalán semmi remény a gyógyulásomra. Az orvostudomány állása szerint, az én állapotomban még senki nem élte túl a tizenhatodik évét.

Köszönet Istennek az összes jó könyvért és hanganyagért, ami ma rendelkezésünkre áll a hitről és a gyógyulásról. Azokban a napokban nem sok írás létezett még e témáról, amik léteztek, azokról meg nem tudtam.

Ha napi huszonnégy órán át ágyhoz vagy kötve, sokat tudsz imádkozni. Órák hosszat imádkoztam nap-nap után, hétről-hétre, hónapról-hónapra. Sírtam és imádkoztam: „Drága Uram, kérlek, gyógyíts meg!” Könyörögtem, hogy gyógyítson meg. Több éjszakát végigimádkoztam.

Megváltottja voltam az Úrnak, de az imám nem kapott választ. Imádkoztam — és biztos voltam benne, hogy Isten hall engem, mert szellemi megtapasztalásom volt erről. Egyszerűen éreztem, hogy ez az. Aztán kitapintottam a pulzusomat, és a szívem nem akart rendesen verni, a lábaim még mindig bénák voltak, élettelen csontok, bőrrel bevonva, semmi hús, semmi izom a combomban és a lábamban.

Sírni kezdtem, és azt mondtam: „Uram, azt gondoltam, meg fogsz gyógyítani. Úgy éreztem, mintha megtetted volna. Egyszerűen tudtam, de Te mégsem tetted meg!

Nem tudtam megérteni, hogy van ez. Egy ideig — talán egy hónapig — még csak rá se néztem a Bibliára. Úgy láttam, nekem is fel kell adnom.

Aztán eljutottam a halál kapujához — egészen közel az agóniához. Látni lehetett, hol koptattam le az ágy fejrészéről a lakkbevonatot, ahogy belekapaszkodtam, és létem minden szálával harcoltam a halállal.

Aztán visszatértem Isten Igéjéhez, és bár nem láttam, hol tévesztettem el, meg akartam próbálni Isten Igéjének alapján cselekedni. Kaptam némi segítséget, és valahogy túljutottam a támadásokon, de még nem kaptam meg a gyógyulásomat.

Végül 1934. augusztusának második keddjén, miután tizenhat hónapig nyomtam a betegágyat, délelőtt fél kilenc körül imádkoztam, és azt mondtam az Úrnak:

— Drága Úr Jézus, amikor itt jártál a földön, azt mondtad a Márk 11,24-ben: „Amit csak kértek imádságotokban, higgyétek, hogy mindazt már megnyertétek, és meglészen néktek.” Drága Úr Jézus, én most meg szeretnék gyógyulni. Azt mondtad: „Amikor imádkoztok.” Én most imádkoztam. Azt mondtad: „Higgyétek.” Drága Úr Jézus, ha itt állnál testben az ágyam mellett, ahogyan anyám szokott; és ha láthatnálak testi szemeimmel, ahogy anyámat láthatom, és ha kinyújthatnám testi kezemet, hogy megérintsem a Tiédet, ahogy anyám kezére fektethetem a kezemet; és ha azt mondanád nekem: Fiú, veled az a baj, hogy nem hiszel, azt kellene felelnem Neked, drága Úr Jézus: Nem mondasz igazat — igenis hiszek [ezt kedvesen mondtam, nem kevélyen].

Amikor ezt végigmondtam, Ő szólt hozzám.

Azon a napon felfedeztem a hit titkát.

Jézus nem szó szerint, érzékelhetőleg szólt hozzám, ahogy egy emberi lény tehette volna. Ő nincs itt testben. A Szent Szellem viszont itt van. A Szent Szellem azonban nem Önmagától beszél. Jézus mondta: „Azokat szólja, amiket hall.” (Ján. 16,13)

A Szent Szellem hallotta Jézust szólni, és megmondta az én szellememnek. Bennem, belül, ezek a szavak hangzottak el: „Igen, rendben, te hiszel — amennyire tudsz. Ennek az igének a vége viszont ez: ‘Higgyétek, hogy mindazt már megnyertétek, és meglészen néktek.’”

Aztán megláttam! Pont olyan volt, mintha valaki villanyt gyújtott volna bennem. Azonnal megláttam!

Felkiáltottam:

— Drága Úr Jézus, értem! Értem! Hinnem kell, hogy megkaptam a gyógyulásomat. Hinnem kell, hogy megkaptam a szívem gyógyulását, ha a szívem nem is ver még jól. Hinnem kell, hogy meggyógyultam a bénulásból, akkor is, ha még béna vagyok természetes szemszögből nézve. Ha pedig hiszem, hogy megkaptam, akkor meglesz nekem!

Sohasem láttam ezt azelőtt. Először el akartam venni a gyógyulásomat, és aztán elhinni. Akkor azonban már nem kell hinned; akkor már tudod. Láttam, mit tettem: azokban a hónapokban mindvégig csak reméltem, hogy megkapom a gyógyulásomat, és ez nem működött.

Ha az Igét és a Szent Szellemet követed, előfordul majd, hogy automatikusan teszel bizonyos dolgokat. Bár voltak időszakok hosszú betegségem során, amikor nem túl jól tudtam használni a kezemet, ekkor elég jól ment; az alsó testem volt béna. Miután megkaptam ezt a kinyilatkoztatást Isten Igéjéből, azonnal felemeltem a kezeimet. Senki se mondta, hogy ezt tegyem. Nem tudom megmagyarázni, miért tettem; egyszerűen ezt tettem.

— Mennyei Atyám, drága Úr Jézus, hála Istennek, meggyógyultam! — imádkoztam. — Hiszem, hogy meggyógyultam.

Most a helyes igeidőben voltam. Most tudtam működtetni a magam számára. A hit ideje a most. Ha nem most, akkor nem hit. Azt hinni, hogy meg fogom kapni a gyógyulásomat; az nem jelen idő, az nem lenne hit.

„Köszönöm Neked, drága Úr Jézus, a gyógyulásomat. Hiszem, hogy a szívem jól van. Hiszem, hogy megszűnt a bénaságom. Köszönöm Neked a testem gyógyulását.”

Nem néztem az időt — és tudom, hogy néhány perc is tűnhet hosszú időnek —, de azt gondolom, tíz percig dicsőíthettem Őt így. Azt a tíz percet a neki való hálaadással töltöttem, mivel a szívem jól működött és a testem meggyógyult. A sátán természetesen azonnal kihívott engem. Igen, ő minden talpalatnyi földért, amit elveszel tőle, meg fog harcolni. Azonnal azt mondta: „Szép kis alak vagy. Azt állítod, hogy keresztény vagy, és most elkezdtél hazudni.”

Bármikor máskor letagadta volna, hogy létezik a pokol és a tűznek tava, de ez alkalommal azt mondta nekem: „Nem tudod, hogy a Biblia azt mondja: minden hazug a kénkővel égő tüzes tóba kerül?”

— De igen, tudom ezt, ördög — feleltem. — De nem hazudtam!

Tudtam, hogy ez az ördög volt, mert bármilyen kétség vagy elbátortalanodás az ellenségtől van.

Azt felelte: „De igen, hazudtál! Azt mondtad, hogy meggyógyultál, pedig ez nem igaz. Tapintsd ki a szívedet!”

Szokásom volt kitapintani a pulzusomat, hogy ellenőrizzem, és öntudatlanul odanyúltam, hogy ezt tegyem. Utána azonnal a kezemre ütöttem, és azt mondtam: „Ne tedd ezt!”

— Nos, ördög úr, nem azt mondtam, hogy úgy érzem, meggyógyultam. Ha ezt mondtam volna, hazudtam volna. Nem azt mondtam, hogy gyógyultnak látszom. Ha ezt mondanám, hazudnék. Nem szóltam arról, hogy nézek ki, vagy hogy érzem magam. Azt mondtam, hiszem, hogy meggyógyultam. Hiszem, hogy így van, és megkaptam a választ az imámra. Ha azt mondod, hogy nem hiszem ezt, akkor te hazudsz. Amúgy mindenképp hazug vagy — Jézus mondta, hogy az vagy. Jézus Krisztus, Isten Fia, amikor a földön járt, azt mondta a Márk 11,24-ben: „Amit csak kértek imádságotokban, higgyétek, hogy mindazt már megnyertétek, és meglészen néktek.” Jézus mondta ezt — és amit Ő mondott, az igaz! Hiszem ezt. Ha hiszem ezt, akkor meglesz nekem. Hiszek neki máris. Ha érvelni és akadékoskodni akarsz ezzel kapcsolatban, menj, vitatkozz Jézussal. Nem én mondtam ezt, hanem Ő.

Ez megállította az ördögöt. Visszatértem saját dolgomhoz, hogy dicsérjem Istent, és megköszönjem neki a választ. Gondolom, további tíz percig dicsérhettem Őt, amikor belülről, a szívemből, a szellememből e szavak hallatszottak: „Hiszed, hogy meggyógyultál. Gyógyult embereknek — egészségeseknek — azonban semmi keresnivalójuk az ágyban. Fel kell kelniük.”

— Így igaz — feleltem. — Igen, Uram, így igaz. Fel fogok kelni. Dicsőség Istennek, fel fogok kelni!

Látod, hittem, de a hit birtoklás. Ha hiszel, egy lépést teszel fölfelé — és minden lépést meg kell tenned.

Semmivel se néztem ki jobban, és egyáltalán nem éreztem jobban magam. Testileg nem éreztem semmit, csípőtől lefelé. Még mindig részben béna voltam. Testem felső részét, úgy kétharmadát, tudtam használni.

Nagy párnákkal voltam feltámasztva, így tudtam olvasni a Bibliát. Ülő helyzetbe nyomtam fel magamat, és felhúztam a térdeimet a mellemhez. Aztán egyetlen erő-feszítéssel megmozdultam, és lelöktem a lábaimat az ágyról. Megragadtam a mennyezetes ágy lábfelőli oszlopát, és eltoltam magam az ágytól. A lábaim, mint a tuskók, úgy estek a padlóra. Tudtam, hogy ott vannak, nem azért, mert éreztem, hanem mert láttam, hogy ott vannak. A térdeim lógtak. Ott csüggtem átölelve az ágy oszlopát, térdeim majdnem érintették a padlót. A szoba forogni kezdett velem.

Az ördög megküzdött velem minden centiméternyi útért. Olyan gyorsan kergették egymást a gondolatok a fejemben, mint a géppuskából kilőtt golyók: „Nem tudsz járni, és tudod, hogy nem tudsz. Nem gyógyultál meg, és te is tudod, hogy úgy van. Hazudozol. Itt fogsz a padlóra zuhanni, és itt kell majd feküdnöd.”

A világon az egyik legjobb mód az ördöggel való el-bánásra, ha teljesen figyelmen kívül hagyjuk. Tudomást sem vettem tehát róla. Úgy tettem, mintha semmit sem mondott volna.

Azon az ágytámlán lógva megtettem a tőlem telhető legtöbbet, egyik kezemet kissé felemelve, azt mondtam:

— Köszönöm Istenem, hogy meggyógyultam. Ki akarom jelenteni a Mindenható Isten, az Úr Jézus Krisztus és a mennyei angyalok jelenlétében, az ördög és a gonosz szellemek jelenlétében, hogy Isten Igéje igaz, és én hiszem, hogy meggyógyultam! Hiszem ezt!

Az az öreg szoba forgott velem, mert tizenhat hónapig csak feküdtem. Becsuktam a szememet. Pár percen belül elmondhattam, hogy a dolgok abbahagyták a forgást. Kinyitottam a szememet. Minden újra a helyére került.

Újra mondtam:

— Hála Istennek, az Ige szerint gyógyult vagyok.

Hittem ezt. Aztán éreztem, amint egy meleg folyam zúdul föntről a fejemre. Olyan volt, ahogy lefolyt rajtam, mintha egy csupor meleg mézet öntöttek volna a fejemre. Végigfolyt az egész testemen.

Amikor elérte a csípőmet, kezdett az érzés visszatérni az alsó részeimbe. Néhány másodpercig gyötrő fájdalmat éreztem. Úgy éreztem, mintha tízmillió tű szurkálná a lábamat. Felkiáltottam volna, ha nem lett volna olyan jó érzés. Mivel addig egyáltalán nem volt semmilyen érzés benne, még a fájdalom is jónak tűnt. Aztán szabályosan jól éreztem magam. A bénulás megszűnt.

Azt mondtam:

— Most járni fogok — és így is tettem.

Azóta is járok.

Így tanultam meg a hitnek ezt az alapelvét, amit tanítok nektek. Ez működik Isten összes ajándékának elvételében.

BÉKEVÁR FŐOLDAL