2005. 07. 23.


A TESTEN KÍVÜLI ÉLMÉNYRŐL
DÖNTS EL MOST, HOGY MERRE MÉSZ!

    Ahogy a világot és a médiát, úgy engem is foglalkoztatott az a dolog, hogy a klinikai halál állapotából egyes emberek bizonyos megtapasztalásokkal térnek vissza. Viszont felfigyeltem arra, hogy míg a többségük pozitív testen kívüli megtapasztalással jött vissza, addig néhányan kellemetlen élményről számoltak be. Ennek az okát arra vezettem vissza, hogy az üdvösséget nyert emberek szelleme a menny felé, míg a nem üdvözültek a pokol felé halad ilyenkor. Úgy is mondhatom, hogy egyszerűen tudtam, a belső tudás által, csak nem volt rá bizonyítékom.
    Ahogy olvastam Kenneth Hagin Egyre növekvő hit című könyvét, megkaptam a megerősítést erre a kérdésre. A tiszteletes tinédzser korában súlyos, gyógyíthatatlan betegségei miatt ágyhoz kötött lett. Újjászületése előtt háromszor kilépett a testéből, s mindegyik esetben az alvilág felé haladt. Ő képtelen volt megváltoztatni a haladás irányát, bármennyire is el akarta kerülni a pokol bejáratát. Miután elfogadta Jézus Krisztust urának, és újjászületett, a negyedik testen kívüli megtapasztalása során már a menny felé haladt.
    Ez alapján is elmondható, hogy az üdvösséget csak a földi életünk során nyerhetjük el! A test elmúlása után az ember szelleme és lelke egy örök helyre költözik, ami utólag már nem változtatható meg. A túlvilágon két tartózkodási hely létezik: a menny és a pokol. Ebben az életben kell eldöntened neked is, hogy a tested halála után Jézussal a mennybe, vagy nélküle a pokolba akarsz kerülni. Az örök életed elnyerésének kérdésében egyedül te dönthetsz! A felelősség a tiéd! Ha még nem üdvözültél, NE TÉTOVÁZZ! DÖNTS MOST! Hívd az életedbe Jézust — ebben a szempillantásban! Ragadd meg az örök életet, amíg nem késő! A szellemi újjászületésről Az örökkévalóságról című részben olvashatsz.

-bf- 

Részlet Kenneth E. Hagin (1917–2003): Egyre növekvő hit című könyvéből

LEMENTEM A POKOLBA
   Mindig is érdekelt ez a birodalom, mert — ahogy már sokszor prédikáltam erről — jártam a pokolban. 1933. április 22-én, szombaton történt, este 7,30-kor Texasban, McKinney városában, a North College utca 405. déli hálószobájában. Amint nagyapa régi órája a kandallópárkányon 7,30-at ütött, a szívverésem leállt, és éreztem, hogy a vérkeringésem megszakadt a lábujjamtól egészen a szívemig.
    Ekkor azt éreztem, hogy kilépek a testemből. Tudtam, hogy a testemen kívül vagyok, de nem voltam kevésbé ember, mint amikor a testemben voltam.
    Elkezdtem süllyedni. Egyre lejjebb és lejjebb kerültem, mintha egy gödörben vagy kútban lettem volna. Felnéztem, és láttam a föld fényeit magasan fölöttem. Minél lejjebb kerültem, annál sötétebb lett. Végül a sötétség teljesen körülvett; sötétség, sötétebb minden éjszakánál, amit ember valaha is látott; olyan sűrű sötétség, hogy vágni lehetett volna. És minél lejjebb mentem, annál melegebb lett. Fullasztó volt.
    Az elmém, lelkem működött mindeközben. Az életemre gondoltam, az egész múltam lepergett előttem. Egyre süllyedtem, és fénycsóvákat láttam magam körül a sötétség falain játszani. Azután egy hatalmas narancssárga láng magaslott elém. Ekkor értem a kapuhoz, magának a pokolnak a bejáratához.
    Ahogy eljutottam a pokol mélyéig, egy lény mellé értem. Annak ellenére, hogy tudatában voltam a jelenlétének, nem néztem rá. Tekintetemet a pokolra szegeztem. Miközben süllyedtem, elhatároztam, ha tudok, harcolni fogok az ellen, hogy bemenjek oda. A bejáratnál egy pillanatra megálltam, bár teljesen nem maradt abba a süllyedés.
    Akkor a lény, aki kísért, megfogta a karomat. A fizikai testem még mindig az ágyon feküdt, de van szellemi testünk. A szellemi testnek is van karja, szeme, füle — minden, amivel a fizikai test rendelkezik. A gazdag ember azt mondta az Igében: „Gyötrettetem e lángban.” (Luk. 16.24) Látta Lázárt és felismerte. Én tulajdonképpen nem érzékeltem semmi különbséget magamban, attól eltekintve, hogy nem a fizikai világban voltam, és nem tudtam azzal kapcsolatba lépni.
    A bibliatudósok egyetértenek abban, hogy Pál saját magáról ír a következő Igében: „Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt, hogy testben-é, nem tudom; hogy testen kívül-é, nem tudom; az Isten tudja, elragadtatott a harmadik égig.” (2Kor. 12,2) Tudom, mit értett azalatt Pál, hogy nem tudja, testben vagy testen kívül volt.
    Éppen amint a lény megfogta a karomat, hogy bekísérjen, megszólalt egy hang. Férfihang volt. Hallottam, ahogy zúgott és visszhangzott. Nem értettem, mit mondott, mert nem angolul beszélt. De amikor kimondta azokat a szavakat (5–10 szó lehetett), az egész hely megremegett, mint a falevelek a szélben.
    Akkor a lény levette a kezét a karomról, és valami szívóerő ellenállhatatlanul húzott fölfelé hátulról, és anélkül, hogy megfordított volna, húzott elfele a pokol bejáratától, keresztül a sötétségen. A déli hálószoba előtti verandánál értem fel fejjel fölfelé. Egy pillanatig a verandán álltam — tudatában voltam. Majd átmentem a falon. (Az anyagi dolgok nincsenek befolyással a szellemiekre.) Beléptem a testembe. Amint visszakerültem a testembe, újra kapcsolatba tudtam lépni a fizikai világgal.
    Nagyanyámnak, aki ölében tartotta a fejemet, és hidegvizes ruhával borogatta az arcomat, azt mondtam:
    — Nagyi, haldoklom.
    — Kisfiam, azt hittem, meghaltál.
    Éreztem, hogy megint távoznom kell:
    — Megint megyek, és legközelebb már nem jövök vissza.
    Mindez háromszor ismétlődött meg. 

Nem sokkal ezután, ahogy imádkozni kezdtem, újjászülettem.
    Négy hónappal később, 1933. augusztus 16-án, délután fél kettőkor megint tudtam, hogy haldoklom. A legkisebb öcsém állt az ágyam mellett, és mondtam neki, azonnal hívja édesanyámat.
    Ahogy bejött a szobába, ismét megtörtént velem, ami már több ízben, de akkor már volt üdvösségem! Amint kiléptem a testemből, elkezdtem emelkedni. Ez alkalommal nem lefele indultam, hanem fölfele.
    Régimódi házunknak magas volt a mennyezete, és amikor a tető magasságába értem, körülbelül öt méterrel az ágyam felett, megállt az emelkedés és úgy tűnt, ott állok. Teljesen eszméletemnél voltam, és mindennek tudatában voltam.
    Ahogy visszanéztem a szobába, láttam a testemet az ágyon. Édesanyám fölém hajolt, és a kezemet fogta. (Később elmondta, hogy halálos szorítással fogtam a kezét.) De elhagytam a testemet, és még csak elköszönni sem tudtam édesanyámtól.
    Akkor egy hangot hallottam, és felnéztem. Nem láttam senkit, de hallottam egy férfihangot. Nem tudom, Jézus volt-e, egy angyal, vagy másvalaki, de tudtam, hogy a menny küldötte. Ez alkalommal a hang nem idegen nyelven beszélt, hanem angolul.
    „Menj vissza! Menj vissza! Menj vissza! Még nem jöhetsz. Még nem végezted el a munkádat a földön.”
    Amikor ezeket a szavakat hallottam, elkezdtem süllyedni, és visszaérkeztem a testembe.
    Újra a testembe érve, azt mondtam:
    — Anyu, most nem fogok meghalni.
    Azt gondolta, nem akkor fogok meghalni, de én úgy értettem, hogy egyáltalán nem fogok idő előtt meghalni. Úgy értettem, hogy végigélem az életemet, és el fogom végezni Isten munkáját.

Jesse Duplantis a Mennybe ragadtatott el, beszámolóját itt olvashatod.